“Shel Holtz a tökéletes példa, hogy a pr-esek nem értik a közösségi médiát,” írja Stowe Boyd. Ez két szempontból is érdekes: egyrészt mivel Boyd köztiszteletben álló szaktekintély, az évek során számtalan kis- és nagyvállalat tanácsadója. Másrész a szó legszorosabb értelmében Holtz írta az online public relations alapművét, ráadásul 2004. augusztusa óta blogol, s pont két esztendeje készít heti két podcastot kollégájával, Neville Hobsonnal.

A vita — a blogok, bloggerek közti diskurzus végighömpölygött az iparág főbb képviselőinek oldalain — egy ártatlannak tűnő eseménnyel kezdődött. A Third Tuesday klubesten Holtz több kollégájával együtt bevezette a főként ifjú kommunikációs szakember közönséget a száz éves sajtóközlemény megreformálását célzó kezdeményezésükbe. (A közösségi média közlemény, avagy “social media press release” történetéről bővebben itt értekeztem.) Boyd is jelen volt, s már a helyszínen nemtetszésének adott hangot, majd rögvest a blogján is közölt egy dörgedelmet:

For those who have missed the idea, a social media press release is supposed to be a webbish/bloggish version of old timey press releases. These will incorporate elements of the now commonplance blog motif: links, tags, comments, and trackbacks, for example.

This all begs the question (which I raised early on in the evening): Why not just use blogs? Why do we need these so-called “social” press releases?

Vagyis miért akarunk mi egy olyan archaikus, alapvetően egyirányú kommunikációs eszközt a korhoz, technikához igazítani, mesterségesen életben tartani, mint a sajtóközlemény? Miért nem fogadjuk el, hogy a hagyományos kommunikációs modellnek befellegzett?

Shel először hosszú, de tartalmas írásban válaszolt:

Make no mistake: The press release in its current form is broken. Some—those produced by professionals who know how to use the tool—work just fine. There are plenty of case studies to prove it. But the tool in general is shopworn and outdated, designed solely for the print medium. It is broken, in part, precisely because it has been available to people who have not studied the practice of public relations and have absued it.

Majd Kyle Flaherty elkövette azt a hibát, hogy megjegyezte: noha Boyd és a blogoszféra másik sztárja, Robert Scoble szerint mindent kommunikálhatnánk blogokon, cáfolhatatlan tény, hogy a legtöbben (még) nem olvassák őket. Szó szót követett, és a vége ez lett: a pr-szakmának gőze sincs az új kommunikációról. Az emberek beszélgetni szeretnének, a vállalatok kommunikálni. Aki kitart a régi módi mellett, az hülye. Mint Shel Holtz.

Vagy — talán — mint én.

Lássuk be, igenis szükség van olyan eszközre, amivel az — ideális esetben értékes, érdekes és releváns — információt eljuttathatjuk a legtöbb számunkra fontos, és/vagy az iparág, kategória iránt érdeklődő személyhez. Jelen pillanatban kiblogolhatom a szemem, elég valószínűtlen, hogy eljutok azokhoz, akikhez szólni szeretnék — különösen, ha nem ismernek.

Viszont a kettő nem zárja ki egymást.

A legtöbben nem ismeretleneknek küldünk sajtóanyagot, és szeretném azt hinni, hogy nem rögtön a kukában landol. Nem helyettesíti a párbeszédet, csak egy része, bemenete. Eszköz, pont úgy, mint egy blog. További száz évig megmarad? Nem hiszem, a jelenlegi formájában biztosan nem. Ahogy valószínűleg a blogok sem.

A kőbaltán is túlléptünk, pedig milyen jó szolgálatot tett. Először a fémszerszámok is nyilván idegennek, abszurdnak hatottak. Aztán megtanultuk használni őket.

Szóval releváns-e a sajtóközlemény? Még igen. Érdemes-e beszállni a nagy online párbeszédbe? Feltétlenül.

Mondom: a kettő nem zárja ki egymást. Megférünk egymást mellett, Stowe, Robert, Shel meg én.